„Legyőzni a természetet vagy „belehelyezkedni” úgy, hogy átjárjon; a lényegre összpontosítva megragadni dialektikáját; geometrikusan elrendezni, vagy a kertet megművelve létrehozni a tökéletes természetet, a kiválasztott mikrokozmoszt, a földi paradicsomot, a vad természettel szemben az emberi élethez alkalmazkodó természetet; vagy nevelő céllal az emberi jóság és az igazság tükreként használni – ezek azok a szempontok, amelyekhez szépen sorban, pontos és kidolgozott építészeti válaszokat kell hozzárendelnünk.”
Vittorio Gregotti fenti, 1966-ban írt sorai építészet és természet viszonyának új megközelítésére utalnak.1 Bár a második világháborút követő két évtized a modern építészet számos problémáját vetette fel, az építészet – természet viszony valahogy kimaradt a kritikai diskurzusból. A kutatók és a gyakorló építészek egyaránt olyan témákkal foglalkoztak, mint a populáris kultúra, a művészi szabadság és hitelesség kérdése, a hely, az identitás, s miközben felfedezték a városi kontextust, mintha eszükbe sem jutott volna a természeti kontextus fontossága. A modern építészet humanizálásához az építészetelmélet felhasználta a szociológia, a pszichológia és az antropológia eredményeit, de a topográfia és az ökológia természetet is integráló szempontjai csak a hatvanas évek második felében jelentek meg.
Az alábbi írás témája a modern építészet és a természet viszonya a hatvanas évek hazai építészetében."
Simon Mariann írása
http://arch.et.bme.hu/korabbi_folyam/14/14simon.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése